Aliz ismét hazaindul

Nagyon régóta ment már, mégsem haladt egy tapodtat sem: ágy, íróasztal, ablak, ágy, íróasztal, ablak... Aliz ismét lehuppant az ágyra. Magához ölelte Balambért.

- Nevetséges - gondolta - egy játékmedvét ölelgetek...

Fölkelt, határozottam odalépett az íróasztalhoz. Behúzta a széket, fölnyitotta a laptopot, tíz ujját a billentyűk fölé helyezte. Várt. Lecsukta a gépet, az asztallapra ejtette a kezét, kitolta a széket. Odalépett az ablakhoz, kinézett. Házak és házak. Tetők, kémények, macskakő. Leroskadt az ágyra. Hevesen magához szorította Balambért.

- Nevetséges vagyok - gondolta.

Majd az asztalhoz ült, és fölnyitotta laptopját.

 

- Ne fordulj meg!

Elkapta tekintetét a macskakőről, és megpördült.

- Mondtam, hogy ne fordulj meg - csendült fel az ismerős kacagás újfent a háta mögül.

Aliz megmarkolta a vállát tartó két kezet.

- Te...?

- Csss! Mennünk kell!

Nem kérdezte, hová kell menniük és miért, mert pontosan tudta. Egy örökkévalóság óta tisztában volt vele, hogy el kell mennie. Mikor végre kilépett ágy-asztal-ablak határolta világából, hatalmasat sóhajtott.

- Na ugye? - mosolygott rá a másik.

Aliz bólintott.

- Merre vannak?

Aliz nem csattant föl, hogy: ugyan hol lennének? Természetesen a Nagyinál! Ervin olvas a konyhában, Pepe Leót szorosan ölelve alszik a kisszobában (takaróját rég lerúgta), Dorka meg álmatlanul forgolódik a fotelágyon. Tudta, hogy nem erre vonatkozik a kérdés.

- Nem tudom - felelte halkan.

- Hogyne tudnád! - csattant fel a másik.

Aliz hallgatott.

- Hát jó - mondta nagysokára - Menjünk!

Sietve elindultak. Lépteik kopogtak a macskakövön, ám a város nem vett róluk tudomást; mélyen aludt.

-------------

Dorka már megint azon kapta magát, hogy takarója a földön van. Lehajolt érte, végül azonban mégsem vette föl. Lecsusszant a kényelmetlen (és dohos) fotelágyról, nesztelenül kissurrant az ajtón.

Bekukkantott a konyhába. Ervin a kisasztalnál ült. Félretolta a hímzett terítőt, a festett vázát, a (soha semmire nem használt) hamutartót, a diós tálat, a dugóhúzót és a vágódeszkát, hogy helyet csináljon hatalmas lexikonjának, és beleveszett az olvasásba. A nagylány egy ideig nézte, aztán köhintett egyet.

- Papa! - suttogta.

Semmi válasz.

- Papa! - szólalt meg Dorka most már kissé hangosabban, de azért gondosan ügyelve arra, nehogy fölébressze a nappaliban alvó nagymamát.

Ervin tovább olvasott. A nagylány egy ideig még nézte, ahogy a kislámpa halovány fénye apja arcára vetül, aztán keresztülvágott a konyhán, és kilépett az előszobába. Az ajtóból még visszanézett, Ervin azonban továbbra sem adta jelét, hogy észrevette volna. Dorka kisurrant az utcára.

Nem szokott ő éjjel egyedül mászkálni, mégsem félt egy csöppet sem. Akkor sem ijedt meg nagyon, mikor észvette, hogy a Sötét Alak közeledik felé. Még határozottabbra fogta a lépteit, és befordult egy mellékutcába - mintha mindig is arra akart volna menni.

Hátra nem nézett, lépteket sem hallott közeledni, mégis pontosan tisztában volt vele, hogy követik. Összeszedte magát, és nagy erőfeszítéssel lassított. A Sötét Alakot ez annyira váratlanul érte, hogy megtorpant.

Dorka megérezte ezt, s a pillanatnyi győzelemtől megittasulva csettintett egyet a nyelvével. Megállt, határozottan megfordult. A Sötét Alak erre ösztönösen hátralépett. A nagylány a szemébe nevetett, s egy rövid varázsigét mormolt az orra alatt:

- Kutyafüle, macska bajsza, fura szerzet görbe karma, hopp! - akkor találta ki, de kétségkívül hatásos volt. Futásnak eredt.

----------------

Aliznak mindkét kezére szüksége volt, hogy félrehajtsa az útból az ágakat. Minduntalan tüskék akadtak a ruhájába, tövisek karmolták, indák béklyózták - amúgyis bizonytalan - lépteit. Csak mikor végre sikerült kiverekednie magát a tisztásra, akkor vette észre, hogy egyedül van.

- Jellemző! - fortyogott magában. Tudta azonban, hogy már nem fordulhat vissza.

A kapu résnyire nyitva állt. Be lehetett kukucskálni rajta, de persze akkor se láthatott semmi többet, mintha egyszerűen körbejárta volna a tisztás közepén egymagában álló, ősöreg, kőboltozatos vaskaput.

- Na ne! - fohászkodott Aliz kétségbeesetten. Persze tudta, hogy nincs más út.

Leült egy kicsit a kapu elé a fűbe, és várt. Néma csönd. A fák sötéten meredeztek a tisztás körül, a hold is elrejtőzött egy szutykos felhő mögé.

- Na ne már! - Aliz szinte kiáltotta ezt, bár tudta, hogy egy lélek sincs ott, aki meghallhatná - aki segíthetne rajta.

------------------

Dorka meglátta a jelet, és azonnal tudta, hogy ez az a bizonyos. A kilincshez kapott, és tépte volna föl az ajtót, de a korhadt fa meg se moccant. A nagylány előkapta kulcscsomóját, és sorra próbálgatta a kulcsokat, holott pontosan tudta, hogy egyik sem illik majd a rozsdás zárba. Végül dühödten belerúgott az ajtóba.

- Affene! - mormolta.

Tudta jól, hogy már csak néhány pillanatig tarthat a varázs, s aztán a Sötét Alak perceken belül utoléri. Lázasan gondolkodott. Végül még hátat is fordított az ajtónak, hogy a látványa ne zavarja annyira. Ekkor jött rá. Tenyerét a jelre fektette. A következő pillanatban már el is kapta onnan a kezét, mert a jel olyan jeges hideg volt, hogy szinte megégette a tenyerét. Mindenesetre az ajtó valóban föltárult.

Dorka alig csapta be újra maga után, mikor már hallotta is a Sötét Alak zihálását a túloldalról. A nagylány az ajtónak vetette a hátát, és lélegzetvisszafojtva kivárta, míg a Sötét Alak is föladja a kulcscsomóval próbálkozást és az ajtó fizikai erővel való betörésére tett kísérleteit. Lassan megnyugodott. Tudta, hogy a jel már rég nincs ott a korhadt fán.

Elindult a szűk folyosón a távoli fénypont felé.

---------------------

Aliz lassan rátette a kezét a kilincsre, de rögtön el is kapta onnan. Jeges volt, megégette a tenyerét. Cipője orrával tolta hát be az ajtót. Nagy levegőt vett, lehunyta a szemét, és átlépett a küszöbön. Néhány pillanatig lélegzetvisszafojtva várt, aztán óvatosan kinyitotta a szemét.

Legnagyobb megdöbbenésére továbbra is ugyanazon a tisztáson állt. Most éppen a kapu másik oldalán, de onnan is ugyanazokat az égnek meredő, sötét fákat látta, ugyanazt a zavaros, sápadt holdfényt.

- Nem sikerült - motyogta zavarodottan.

Visszalépett a küszöb másik oldalára, holott tisztában volt vele, hogy teljesen mindegy, az ajtónak melyik oldaláról lép be; csak valahogy be kell jutnia mindenképpen. Újra lekuporodott a fűbe.

Több varázsigével próbálkozott, de egyikre se történt semmi. Kétségbeesetten tenyerébe fektette az arcát. Nagylányára gondolt, aki biztosan azonnal rájönne a megoldásra.

- Dorka... - suttogta.

Ez volt a varázsszó. A vasajtó magától kitárult, ragyogó fényesség rázta föl Alizt búslakodásából. Fölpattant és gyorsan átlépte a küszöböt.

Egy kórházi folyosón találta magát. Az éles, fehér sterilitás megdermesztette.

- Mit keresel itt?! - förmedt rá hirtelen egy megtermett nővér - Eredj innen, kislány, vége a látogatási időnek!

Aliz valami bocsánatkérés-félét motyogott, és bizonytalanul elindult visszafelé. De arra is csak fehér csempe, fehér kő, fehér ajtók voltak. Fertőtlenítő-, gyógyszer- és betegségszag mindenütt. Alizt ájulás környékezte. Megkapaszkodott egy fehér csőben, és lehunyta a szemét. Próbált mélyeket lélegezni, és türelmetlenül ismételgette:

- Fölébredek! Mindjárt fölébredek! Azonnal fölébredek!

Valaki megérintette a vállát. Hálásan kinyitotta a szemét. Ám ahelyett, hogy Ervinnel találta volna magát szemközt, egy hórihorgas, fehér ruhás öregúr nézett le rá. Rettenetesen kórházszaga volt, és ahogy kinyitotta a száját, Aliz hátrahőkölt, mennyire kevés foga van.

- Menekülj, kislány, amíg teheted! - vigyorgott rá a félkegyelmű.

Aliz dermedten állt, amíg egy újabb nővér el nem vezette az öreget. Aztán futásnak eredt. Jobbra fordult, balra fordult, futott, ahogy a lába bírta, de mindenütt ugyanazokba a fehér csempékbe, fehér kövekbe, fehér ajtókba és fehér szagokba ütközött.

Egyszercsak talált egy női mosdót. Berontott, és jeges vizet locsolt az arcára. Kicsit jobban érezte magát, ám amint felemelte a fejét, hátratántorodott.

A tükörből egy kislány nézett vissza rá. Annyi idős lehetett, mint Dorka, némileg hasonlított is a nagylányára, de nem ő volt az. Viszont megdöbbentően ismerős volt. Aliz hosszasan vizsgálgatta az arcot, és csak nagyon lassan értette meg: ő maga az - kislány korában.

Megvizsgálta a kezeit. Gyűrűje nem volt sehol, valamint a vágás is hiányzott a kézfejéről, amit Mama halála után szerzett, mikor ablakpucolás közben keresztülesett az üvegen. Jól megnézte pólóját, farmerét, cipőjét, és megállapította, hogy minden kétséget kizáróan a kedvenc ruháiban van - a jó két évtizeddel ezelőtti kedvenc ruháiban.

Hirtelen újra belenézett a tükörbe, cinkosan rámosolygott az őrá mosolygó kislányra, és egy teljes kört pördült önmaga körül. Aztán még egyet és még egyet. Addig pörgött, amíg el nem szédült. Miután a mosdó szélébe kapaszkodva kissé összeszedte magát, újra belemosolygott a tükörbe, és gyakorlott mozdulattal összeborzolta a copfból kiszabadult hajszálait, ahogy szokta - kiskamasz korában.

Könnyed léptekkel távozott a mosdóból, és immár határozottan keresni kezdte a kórházból kivezető folyosót.

------------------

Dorka úgy érezte, órák óta lépdel már a szűk, sötét folyosón, mégsem jut közelebb a fényhez. Megállt, nekivetette hátát a falnak, és törte a fejét. Miután jobb megoldás nem jutott az eszébe, toppantott egy nagyot. A hatástól maga is megdöbbent: közvetlenül előtte beomlott a mennyezet, egymásnak dőltek a folyosó oldalfalai, s miután a törmelékkupac pora lassan leült, egyértelművé vált, hogy a továbbhaladás immár teljesen lehetetlen.

- Affene! - mormogta Dorka.

Ekkor valami baljós érzése támadt. Visszanézett a folyosón, és valóban: megpillantotta a Sötét Alakot, amint hatalmas léptekkel, rendkívül dühösen és elszántan közeledett felé.

A nagylány azonnal toppantott egyet arrafelé is - anélkül, hogy az esetleges következményekbe belegondolt volna -, de ezúttal az égvilágon semmi sem történt. Újabb halvány próbálkozást tett: dobbantott a másik lábával is, hátha... De semmi.

- Itt a vége, fuss el véle - gondolta, és az ég felé emelte tekintetét.

Ég ugyan nem volt ott, de egy lyuk a folyosó beomlott plafonja helyén kétségkívül. Dorka mindig is jó úszó volt, eddig ugyan levegőben még nem próbálta a dolgot, de most egyértelművé vált, hogy ennek is eljött az ideje. Elrúgta magát a földtől, és eszeveszetten tempózni kezdett fölfelé. Pár pillanat múlva visszanézett. A Sötét Alak ott állt a lyuk alatt, a törmelékkupac tetején, és láthatóan majd szétvetette a düh. Dorka győzedelmesen csettintett a nyelvével, és tempósan tovább úszott fölfelé.

------------------

El se tudta képzelni, merre lehet a kijárat. Mindenütt csak a steril fehérség.

Egyszercsak megpillantott egy üvegfalat. Sietsége ellenére is megállt, hogy újra megszemlélje meglepő tükörképét. Pajkosan mosolygott egyet az üvegben visszatükröződő kislányra, s már rohant volna tovább, ám abban a pillanatban észrevett az üvegfal mögött valakit.

- Mama! - kiáltotta önkéntelenül.

Berontott az üvegfalú kórterembe. Minden ágyban feküdt valaki, de senki sem vett tudomást a megérkeztéről, mindannyian üres tekintettel bámultak maguk elé.

Az édesanyja is.

Aliz leült az ágya szélére, és kezébe vette a beteg kezét. Az semmi jelét nem adta annak, hogy észrevette volna a kislányt.

- Mama! - szólította meg Aliz elcsukló hangon.

A beteg alig érezhetően megrándult.

- Mama, Mama, én vagyok az: Aliz! - szorította meg a kislány reménykedve a kezében tartott kezet.

- Nem akarok többet - suttogta a beteg - Soha többé!

- Mama... - Aliz fölállt, és egészen közel hajolt édesanyja arcához. De hiába: az továbbra is üres tekintettel meredt maga elé, nem láthatta őt

- Mama, gyere, kiviszlek innen! Hazamegyünk! - kiáltotta Aliz, és teljes erejéből rángatni kezdte az ágyban fekvőt.

Csak nagysokára adta föl. Leroskadt az ágy szélére, és édesanyja kezére hajtotta könnyáztatta arcát.

- Ugye nem akarod, hogy itt kelljen meghalnom? - hallotta hirtelen az ismerős hangot teljesen tisztán és érthetően. Aliz fölkapta a fejét.

- Dehogy, Mama, dehogy akarom!

Édesanyja mélyen és komolyan Aliz szemébe nézett, majd megfogta a kezét, és valamit a kislány markába csúsztatott.

- Akkor fogd ezt - suttogta -, és futás!

Aliz a tenyerébe szorította, amit kapott. Kemény volt, sima és jó meleg.

A beteg ekkor visszahanyatlott a párnára, és a mellette lévő műszer, melyhez - a kislány csak most vette észre - mindenféle csövekkel és drótokkal volt odakötve, fülsiketítően sípolni kezdett. Aliz rémülten meredt a félig nyitott ajkakra.

- No, a huszonkettesnek annyi - hallotta a folyosóról egy nővér fásult hangját.

- Jó, mindjárt kikapcsolom a gépet - felelt rá unottan egy másik.

Aliz megigazította az élettelen kezet a paplanon, majd alaposan megszemlélte a markában szorongatott kincset: egy sima, fehér kő volt. Elmosolyodott. Tudta, hogy az ágyon fekvő porhüvelynek semmi köze többé az édesanyjához. Megszorította a követ, és kisietett a kórteremből. Azonnal megtalálta a kórház főkapuját. Csöndesen kislisszolt.

-----------------------

Dorka miután biztonsággal maga mögött hagyta (bár tudta, hogy csupán időlegesen) a Sötét Alakot, teljesen átadta magát a levegőben úszás varázsának. Valósággal megrészegedett az élménytől. Olyannyira, hogy csak nagysokára vette észre, mik veszik körül. Pontosabban: kik. Apró, tömzsi, szürke lények meresztgették rá mindenfelől hatalmas, szomorú, halványkék szemüket. Valószínűtlenül rövid, vaskos végtagjaikkal tapadtak a járat falára, szinte teljesen elborították. Mikor a lány észrevette őket, néhány métert zuhant, mielőtt észbekapott volna, hogy kénytelen folytatni a tempózást, másképp visszapottyan - egyenest a Sötét Alak ölébe.

Dorka nem volt éppen ijedős. Kíváncsi viszont annál inkább. Így lassított, csak a lábával rugdosta kicsit a levegőt, hogy fönnmaradjon, és jól megnézte magának a bánatos, kis lényeket.

- Nyugodtan állj meg! - bíztatta az egyik.

- De hát akkor lezuhanok! - tiltakozott Dorka anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is csodálkozott volna, hogy érti a szürke lények nyelvét.

- Ugyan már, mi sem zuhanunk le - mutatott rá egy másik.

- Node ti a falra tapadtok - vitatkozott a lány.

- Próbáld ki te is! - javasolta neki az első lény.

Dorka nem sokat teketóriázott, letette két talpát a függőleges falra, ahonnan a szürke lények kicsit arrébb húzódtak, hogy elférjen. Valóban szilárdan állt immár.

Épp kezdett volna értetlenkedni, miszerint a fal, amin áll, függőleges, mikor észrevette, hogy most, mikor rajta áll, már kifejezetten vízszintesnek tűnik.

- Na ja - mosolygott egy vaskos, kis szürke - minden csak nézőpont kérdése.

- Na ja - mosolygott vissza rá Dorka, és leguggolt, hogy kényelmesebben elférjen a szűk járatban.

- Meg se kérdezed, kik vagyunk, és mit keresünk itt? - mordult rá egy újabb lény.

- Kik vagytok? - kérdezte Dorka hirtelen támadt kíváncsisággal - És mit kerestek itt?

- Napmadarak vagyunk - mormogták egyszerre többen is.

A lány rámeredt a tömzsi, szürke lényekre, akik láthatóan a falra tapadva tengették búbánatos életüket.

- Nap-ma-da-rak?! - rettentően igyekezett, hogy szemernyi gúny se vegyüljön a hangjába.

A szomorú szemű lények némán bólogattak. Dorka értetlenül bámulta őket.

- Napmadarak vagyunk - kezdte végre az egyik szürke - így a szárnyaink csak napfényben nyílnak ki. Itt, a sötétben lassanként megkövesedünk, aztán el fogunk porladni...

- De hát - kiáltotta a lány - akkor miért nem mentek ki a napfényre?!

A szürke, kis lények kuncogni kezdtek.

- Te miért nem mégy ki a napfényre? - kérdezte gúnyosan az egyik.

- Hát... - Dorka habozott - most éppen éjszaka van, de...

- Itt mindig éjszaka van - morogták többen is.

- Naná, hogy itt, ebben a föld alatti, sötét alagútban mindig éjszaka van, de...

- Itt - szakította félbe az egyik szomorú szemű -, ebben a világban, mindig éjszaka van.

Dorka ekkor értette meg, hova kergette be őt a Sötét Alak.

----------------------

Aliz a kórházkapun kilépve ismét egy erdőben találta magát. Hanem ez az erdő sokkal sötétebb, kuszább és félelmetesebb volt, mint amin korábban átvágott. Minden fatörzs, minden ág elevenen kígyózott, hajladozott, az indák szüntelen lengtek, tekeregtek, és mindenünnen siránkozás, jajveszékelés hallatszott.

- Na ne! - fohászkodott Aliz.

- Ments meg minket, vigyél maraddal bennünket, segíts, segí-í-íts! - susogta, nyögte minden növény.

Aliz tudta, hogy nem szabad megállnia. Határozottan haladt előre, erősen markolta a meleg, fehér követ, és közben igyekezett kikerülni, félrehajtani a felé ágaskodó növényeket.

- Ments meg bennünket, vigyél magaddal minket, segíts rajtunk! - zúgta a fülébe mindenhonnan minden.

Aliz léptei egyre bizonytalanabbá váltak, lassított, meg-meg állt.

- Segí-í-íts, segí-í-íts! - sírta az erdő.

Aliznak egyre inkább összefacsarodott a szíve. Pontosan tudta, hogy nem lenne szabad engednie, hogy a sajnálat eluralkodjék rajta, mégsem bírta tovább. Lekuporodott a földre, lehajtotta a fejét, és fülére tapasztotta a kezét. Persze hiába. A hangok nem kívülről szóltak hozzá, hogy az útjukat ilyen egyszerűen el lehetett volna zárni:

- Szabadíts meg bennünket, segíts rajtunk, ments meg minket!

- Állj már föl, hé! - rázta meg a vállát valaki.

Aliz sokkal inkább dühös volt, mint meglepett:

- Hát te meg miért hagytál magamra?! - támadt a másikra.

- Kislány korodban még nem voltam melletted - felelte az.

Aliz lenézett a kezére: a gyűrű rajta volt, összekoccant a fehér kővel.

A másik egy apró, míves keretbe foglalt tükröt tolt elé.

Aliz belenézett. Automatikusan hátrasimította a copfjából kiszabadult tincseket, és már csaknem rámosolygott felnőtt tükörképére, mikor észrevette, hogy a tükörben nincsen egyedül. Dorka állt szorosan mögötte. Pontosan tudta, hogy semmi értelme, mégis megpördült. Persze nem volt ott senki, csupán a növények, melyek most csöndben voltak, s tökéletesen mozdulatlannak tetszettek. Ismét bele akart nézni, hogy viszontlássa nagylánya okos, szépséges arcocskáját, de a másik már elsüllyesztette a varázstükröt.

- Add vissza! - kérlelte Aliz.

- Fölösleges - felelte az -; magadtól is tudod, hogy utánad jött.

A nő lehajtotta a fejét, és még erősebben szorította a meleg, fehér követ.

-----------------------

- Értem - bólogatott Dorka - Ne aggódjatok, hamarosan visszakapjátok a napfényt!

A bús, szürke lények kétkedőn motyogtak, torkukat küszörülték, egymásra pillantottak. Végül az egyikük hangosan felnyögött:

- Csak siess! Már nincs sok időnk...

- Rendben - felelte Dorka, és olyan bíztatóan mosolygott rájuk, ahogy csak bírt. - Isten veletek!

Mindhiába; a tömzsi lények lassan elfordították a fejüket; visszasüppedtek a bánatukba.

Dorka sietős léptekkel folytatta útját a falon, amely immár teljesen magától értetődőn vízszintesnek tűnt.

Hamarosan azonban véget ért a folyosó. Mindenfelől fal vette körül. Visszafordulnia egyáltalán nem akarózott, úgyhogy lehunyta a szemét, s egész egyszerűen tovább ment. Semmi sem állta útját.

--------------------------

Ismét együtt mentek hát. Az erdő nem siránkozott tovább nekik, minden békésnek tűnt. Aliz azonban tudta, hogy ez csak a látszat.

- Hogyan fogom megtalálni Dorkát? - kérdezte.

- Sehogy - felelte a másik - Ő fog megtalálni téged.

Csöndesen bandukoltak tovább. Aliz elengedte társa kezét. Léptei mind súlyosabbak lettek, alakja meggörnyedt, feje lógott. Hamarosan a könnyei is potyogni kezdtek.

 

Arra ébredt, hogy minden porcikáját simogatják. De nem volt valami kellemes érzés, mintha valami hideg, nyálkás csúszott volna a bőrén mindenfelé. Fölpattant a szeme.

Sikoltani sem bírt. Nem is annyira rémület, inkább az undor lett úrrá rajta. Megpróbálta kiszabadítani magát a kígyók szorításából, de moccanni sem tudott. A hatalmas állatok csak tekeregtek rajta folyamatosan, és annyira szorították, hogy Aliz úgy érezte, menten összeroppan. Amikor az egyik a nyaka köré siklott, Aliz minden izmát megfeszítette. Fölkészült: még vett egy utolsó, nagy levegőt, lehunyta a szemét, és várta a fuldoklás émelyítő érzését.

- Dorka! - kiáltotta némán.

------------------------

Dorka kinyitotta a szemét. Egy tengerhez érkezett. A végtelen kékség aranyosan csillámlott a ragyogó napsütésben.

- No, itt a napfény - gondolta magában - Már csak ki kellene nyitni a két világ közötti kaput.

Körülnézett, de semmiféle kapunak értékelhető dolgot nem látott. A szűk, sötét járat, melyben a magukat napmadaraknak tituláló tömzsi, szürke, kis lények éltek, ahonnan érkezett, immár nem volt sehol. Semmi más nem látszott, csak a tenger előtte, s mögötte végtelen homokos part.

Dorka szórakozottan írkálni kezdett cipője orrával a nedves homokba. Alighogy belefogott az M betűbe, rettenetes szorítást érzett a lábán, karján, egész testén, végül pedig a nyakán is. Természetesen tudta, hogy nincs vele senki és semmi, ami bánthatná. Igyekezett mielőbb befejezni a feliratot. S valóban: ahogy az utolsó A betűt leírta, abban a pillanatban megszűnt a szorítás. Dorka megkönnyebbülten fölsóhajtott, és elégedetten szemlélte a négy hatalmas betűt a földön.

Amikor azonban a feliratot nyomtalanul elmosta a következő hullám, kicsit összeszorult a szíve.

--------------------------

 - Rosszat álmodtál, Mama?

Aliz tágra nyitotta a szemét, s azonnal magához szorította volna nagylányát, csakhogy az nem volt mellette. Egy agyonzsúfolt metrókocsiban állt, az ajtóhoz préselve. A metró épp megérkezett egy állomásra. Az emberek lökdösődtek, nyomakodtak, úgyhogy Aliz jobbnak látta kiszállni. Mikor sikerült kikeverekednie magát a tömegből, kíváncsian tekingetett körül: vajon hol lehet? Kicsit ismerős volt az állomás, de nem tudta mihez kötni.

Csak annyit tudott biztosan, hogy a sínek közt patkányok tanyáznak. Valóban: amint a szerelvény elhagyta az állomást, koszos, kis állatok bújtak elő mindenfelől. Egyre többen és többen jöttek. Megtelt velük a járat. Ám a patkánytömeg egyre csak dagadt. Hamarosan a peront is ellepték.

Aliz kétségbeesve nézett körül. Egymaga volt az állomáson, a rácsos kapukat lezárták, és a világítás is épp abban a pillanatban aludt ki. Hiába hátrált rémülten a falig a vaksötétben, hamarosan érezte, hogy a kis állatkák a cipőjén ágaskodva a lábára kapaszkodnak. Lehunyta a szemét.

Mind erősebben szorította a meleg, fehér követ.

- Bárcsak inkább meghalnék! - kívánta sokadszorra már.

- Azt hiszed, hogy mindig ő fog megmenteni?

Aliz dühödten fordult a gúnyos hang irányába.

- Nem hiszem azt! - csattant föl.

- Dehogynem - szögezte le a másik - Csakhogy neked is tenned kell ám valamit. A próbákat egyedül kell kiállnod.

- Értem - felelte Aliz halkan.

Valóban megértette.

---------------------------

Dorka ledobálta ruháit, és begyalogolt a vízbe. Hideg volt, de őt ez nem zavarta különösebben. Egy pillanat alatt beleveszett a hullámok cirógatásába. Csak úszott egyre beljebb, a nap felé. Mikor jó mélyen bent járt már, nagy levegőt vett, és lebukott a víz alá. Kinyitotta a szemét. Csodálatos világ tárul elé. Öklömnyi áttetsző, ragyogó emberalakok táncoltak a tenger mélyén. Összekapaszkodtak, pörögtek, kacagtak. A lány kíváncsian figyelte őket.

Egyszercsak az egyik kicsi alak, egy ragyogó szemű, pöttöm kislány Dorkához siklott. Mélyen a szemébe nézett, és pajkosan rámosolygott.

- Anna? - kérdezte Dorka, s egy csöppet sem volt meglepve.

A pici lány hevesen bólogatott.

Dorka tenyerére helyezte a pöttöm gyermeket, és egészen közel emelte az arcához. Mindketten ragyogtak a boldogságtól.

A csöppség megragadta a nagylány haját. Dorka tiltakozni akart, de aztán átlátta, mi történik. A kicsi beleburkolózott a nagylány hosszú hajába, s hirtelen köddé vált. Még néhány pillanatig hallani lehetett gyöngyöző kacagását.

Dorka hátrasimította a haját, aztán elrúgta magát a talajtól, fölúszott a víz felszínére.

----------------------------

- Merre jársz, amikor nem velem vagy? - faggatta társát Aliz, ahogy ismét kéz a kézben bandukoltak, ezúttal egy vörös homoksivatagban.

- Hagyjuk! - legyintett a másik.

Ezután már nem szólaltak meg, amíg föl nem tűnt a távolban az oázis.

- Furcsa - mondta ekkor Aliz -: nem is vagyok különösebben szomjas.

- Dehogynem - felete a másik.

S valóban: Aliz a következő pillanatban már olyan őrjítő szomjúságot érzett, hogy összegörnyedt belé. Elkínzott arccal a másikra nézett, az azonban egy utolsó, szomorú pillantással végigmérte, aztán köddé vált.

Aliz egy pillanatig habozott, aztán vonszolni kezdte magát a pálmafák felé. A vízcsobogás hangja minden értelmes gondolatot kitörölt az elméjéből.

Hamarosan belemerítette két tenyerét a forrás tiszta, hűs kékségbe, arcára zúdította az életadó vizet. Hanem ahogy az első kortyot a szájában érezte, összerándult, és messzire köpte az egészet. Rémülten meredt a patakba merített két kezére; vér volt mindenütt.

------------------------------

Dorka kiúszott a partra. Nedves hajában valami kellemes, fickándozó melegséget érzett. Egészen másféle tájon volt most: előtte hatalmas iroda- és lakóépületek, toronyházak, rengeteg autó és bűz, elviselhetetlen nagyvárosbűz mindenfelé. Hiába pillantott hátra; a tenger már nem volt sehol. Ahogy végignézett magán, legnagyobb meglepetésére tört rózsaszín kiskosztümben, magas sarkú, hegyes orrú lakkciőben találta magát. Farmeres, gördeszkás, vagány csaj volt ő; el se tudott képzelni olyan helyzetet, melynek alkalmából ilyesmiket hajlandó lenne fölvenni.

- Ezt is ki kell próbálni egyszer - rántotta meg a vállát.

Kihúzta magát, és először ugyan bizonytalan, ám mindegyre határozottabb léptekkel betipegett a városba.

Az üvegfalon keresztül azonnal észrevette a Sötét Alakot, aki a kávézó egy félreeső, neonzöld asztalánál ült egymagában, valamilyen egzotikus koktélt kavargatott, és intett neki, hogy menjen be hozzá.

Dorka egy pillanatig tétovázott, aztán fölszegte az állát, és belépett a helyiségbe.

A Sötét Alak elmosolyodott. Udvariasan fölpattant, hellyel kínálta a lányt, majd intett a pincérnek, aki hamarosan egy fémkupicában gőzölgő italt tett Dorka elé.

A lány fölemelte, szélesen rámosolygott a Sötét Alakra, majd egy mozdulattal annak koktéljába döntötte a kupica tartalmát.

A Sötét Alak elismerően mosolyogva nézett az elegánsan távozó lány után lassan bezáródó ajtóra.

--------------------------

Egy ketrecben tért magához. A szálkás fapadlón csak összegömbölyödve fért el, ha csöppet is megemelte a fejét, azonnal beverte a láda tetejébe. A rács túloldalán zajos tömeg örvendezett, hogy végre fölébredt, és fennhangon bíztatták, hogy produkáljon végre valami látványosat.

Aliz voltaképp egyáltalán nem bánta a közszerepléseket. Főként, ha egy kis közbotrányt is okozhatott. Csupán azt sajnálta, hogy nem láthatja majd az emberek arcát. Persze azért remekül el tudta képzelni. Sejtelmes mosollyal fordult a nép felé, és lassan, suttogva kántálni kezdte:

- Tole-rancia, rezo-nancia, misku-lancia, pik-pakk, slissz!

S a döbbent nép már csak a hűlt helyét bámulhatta.

---------------------------

Pajkos bárányfelhők kavargásából ragyogott elő a nap, hajlandozó füvek, virágok csiklandozták csupasz lábát. Dorka futott felé a rét túloldaláról, és fölötte egész csapatnyi színes szárnyú, valószínűtlen lény.

- A napmadarak - gondolta Aliz, és kitárta a karját, hogy egy pillanat múlva szorosan magához ölelhesse a nagylányát.

Ahogy Dorka hozzásimult, aranyhaja anyja barna fürtjeit simogatta, és Aliz határozottan érezte, hogy valami kellemes, ficánkolós melegség költözik át az ő hajába, de most kisebb gondja is nagyobb volt annál, semhogy töprengeni kezdjen a megfejtésen.

Szelíden eltolta magától Dorkát, és a fölöttük szálldosó napmadarak felé nyújtotta tenyerén a fehér követ. A kő szikrát vetett, megrázkódott, s hófehér madárrá változva fölröppent a többiek közé. Még egyszer visszanézett, majd eltűnt a csapattal a bolyhos bárányfelhők között.

Anya és lánya újra összeölelkeztek.

Aliz azonban érezte, hogy nagylánya hirtelen megmerevedik. Megfordult, követte Dorka pillantását. A rét túlsó végén a Sötét Alak támaszkodott egy fa törzsének. Aliz intett neki, hogy most már menjen el végre. Lánya elkerekedett szemmel meredt rá.

- Ki ez, Mama?

- Nem érdekes - felelte Aliz némi gondolkodás után - egy régi ismerős.

- Aha - hümmögte Dorka kétkedőn, mikor a Sötét Alak végre eltűnt a fák között.

----------------------------

Aliz kegyetlen fejfájással és jó későn ébredt. A második üres kávéjánál tartott éppen, mikor hallotta, hogy kulcs zörög a zárban. Gyors mozdulattal rendbeszedte a haját, és rohant ajtót nyitni.

- Már megint benne felejtetted a kulcsot - mosolygott Ervin elnézően, majd megölelte.

- Mama, képzeld, a Nagyi csinált nekem csákót, és megtanított tilinkózni, meg láttunk egy békát is! - kiabálta Pepe, miközben - Leót szokás szerint a földre dobva - hevesen átölelte anyja lábát.

Aliz leguggolt hozzá, ölbe vette, megsimogatta kisfiát. Onnan nézett föl Dorkára, aki még mindig az ajtóban ácsorgott mosolyogva.

- Sikerült befejezned a munkát? - kérdezte Ervin.

- Nem - vallotta be Aliz töredelmesen.

- Nem volt elég ennyi békesség és nyugalom?

Aliz komolyan elgondolkodott a kérdésen.

- De - felelte halkan.

- Mama új erőre kapott, és most már pik-pakk befejezi - jelentette ki Dorka nevetve.

Aliz visszamosolygott a nagylányára, és hitt neki.