Kiruccanás

Három kívánság - részletValami kis fény szökött be a térre. Lehunyt szemmel csupán olyasmit érzékeltem belőle, mintha egy apró tűvel hirtelen, de óvatosan megbökték volna a homlokomat. Fölemeltem karomra hajtott fejemet. Lassanként ráébredtem, hogy rettenetesen fázom. Fogalmam se volt, mióta ülök a járdaszélen mozdulatlan.

Felálltomban körülnéztem, nem hagyok-e valamit szanaszét. Rengeteg agyongyűrt papírzsebkendő volt a hely körül, ahol addig gubbasztottam. Talán bőgtem? Nem emlékeztem semmire.

Hiába próbáltam, azt sem sikerült felidéznem, hogy kerültem oda, a térre. Pillanatnyilag fogalmam sem volt, hol tölthettem az előző estét, mi történhetett az éjszaka.

A zsebkendőket begyömöszöltem a zsebembe - csak lesz valahol egy kuka -, és bizonytalan léptekkel elindultam a fény felé. Holott a vakító fehérség egyáltalán nem tűnt hívogatónak, sokkal inkább ijesztő volt. Üres. Azt éreztem, ha követem a fényt, a sarkon túl a világvége tárul elém: egy ködös szakadék a lábam előtt.

Lassanként eszembe jutott egy jelenet: egy üres kocsma egyik valószínűtlenül nagy asztalánál ültem valakivel - képtelen voltam felidézni az arcát -, előttem tea gőzölgött, és fogtuk egymás kezét. Azt nem tudtam volna megmondani, hogy mindez előző este történt-e vagy évekkel korábban, arra azonban világosan emlékeztem, mennyire nem voltam együtt azzal a férfival. Hogy Ervin volt-e vagy sem, nem tudom.

A bögrémből felszálló gőzt figyeltem, közelebb hajoltam, hogy intenzívebben érezzem a tea illatát. Menta volt, ez szinte bizonyos. S csupán azért nem engedtem el a férfi kezét, hogy ne kelljen utóbb valami hihető magyarázattal szolgálnom majd erre a mozdulatomra.

Ahogy lassan a sarok felé közeledtem, és megbűvölten bámultam egyenesen bele a hajnali fénycsóvába, egy másik jelenet is eszembe jutott. (Ez talán valószínűbb, hogy előző este történt.) Egyedül ültem egy asztalnál, előttem üres volt a pohár. Hogy mi lehetett benne, nem tudom. Arról sem tudnék számot adni, hogy vajon magam rendeltem-e, vagy más választotta nekem azt az ismeretlen italt, melynek néhai meglétéről mindössze egy kevés áttetsző, szemcsés üledék tanúskodott a pohár alján. Ha cukor, akkor nem valószínű, hogy magam választottam volna ezt a fajta italt. Azt sem hinném, hogy Ervin.

A ház sarkánál önkéntelen megtorpantam. Félve pillantottam le, a lábam elé, de nem volt előttem szakadék. Mindössze egy valószínűtlenül tiszta, vakítóan csillámló vizű pocsolya. Odahajoltam fölé. Gyönyörű volt, ahogy a felkelő nap éles fénye, és a szelíden vonuló bárányfelhők visszatükröződtek benne.

Leguggoltam, és megbűvölten néztem. Rég láttam ilyen csodás hajnalt.

Kinyújtottam a kezem, hogy belenyúljak a fényes víztükörbe, de félúton megtorpantam. Döbbenten tartottam a pocsolya fölé immár mindkét tenyeremet. Semmi. A vízben továbbra is csak a ragyogó hajnal tükröződött.

Teljes erőből összecsaptam két tenyeremet. Semmi hang. Semmi.

Letérdeltem a macskakőre, és odahajoltam a víztükör fölé. Csupán az égboltot láttam benne, semmi mást.

Fölpattantam, toppantottam, kiáltottam, sikítottam. Semmi. Néma csönd.

Két lábbal beleugrottam a pocsolyába. Cipőim elmerültek, farmerem szára megemelkedett, a vízfelszín azonban meg se rezdült.

Ahogy a forróság lassanként kúszott föl talpamtól a lábfejemen, lábszáramon keresztül, kezdtem megérteni a dolgot. Már tudtam, ki volt az a férfi az asztalnál, és azt is tudtam, mit itatott  velem.

Teljesen felmelegedve kiléptem a pocsolyából. Cipőm, nadrágszáram természetesen továbbra is éppoly poros és száraz volt, mint annak előtte.

- Ige-e-en! - kurjantottam bele a napfénybe, és megpördültem a tengelyem körül. Pörögtem, pörögtem, pörögtem, s kicsit csalódottan vettem tudomásul, hogy így aztán elszédülni sem tudok.

-----------------------

Mama időközönként el szokott tűnni, nincs ezzel semmi gond. Kóborol egyet önmagában, aztán visszatér hozzánk. Olyankor egy rövid ideig kicsit jobb, mint a köztes időkben. Aztán egy napon újra eltűnik. Így megy ez, mióta csak az eszemet tudom.

Most azonban valami más történt: itt van a lakásban, tesz-vesz a konyhában, beágyaz, olvas, csapkodja a bllentyűket a gépén, de valahogy mégsincs velünk.

Nem tudom, hogy Pepe észrevette-e már. Őt a lovagozáson kívül más nemigen érdekli.

Papa biztosan nem vette még észre, mert ma reggel is ugyanúgy elvonult a dolgozó szobájába az egyik hatalmas lexikonjával meg a papírkupacával, ahogy szokott. El nem tudom képzelni, mit dolgozik az apám. Vajon mi lehet abban a sok lexikonban, ami őt annyira érdekli? Vajon miket írkál naphosszat elnyújtott, szálkás betűivel arra a rengeteg megsárgult papírlapra, amiket örökké szertehagy a lakásban? A minap beleolvastam az egyikbe, amit a vécé mellett felejtett a padlón. Egy büdös szót nem értettem belőle. Lehet, hogy latinul van?

Mindenesetre ezúttal Mama (még?) nem tűnt el. Látszólag teszi a dolgát, némán végzi a reggeli háztartási munkákat, amiket anyira utál. De én látom, hogy nincs velünk. Ma például még egyszer sem veszekedett senkivel. Szó nélkül hagyta azt is, hogy Pepe a tányérja mellé tette Leót a reggelinél, és a mackó ott is maradt, amíg csak föl nem álltunk az asztaltól. És ami a legtragikusabb: egy kortyot sem ivott a kávéjából!

Sokszor megkísért a gondolat, hogy nem is Mama ül ott velem szemben, hanem maga a Sötét Alak, aki fölvette anyám alakját - miért is ne? -, és csak a megfelelő pillanatra vár, hogy szétzúzhassa a családunkat. Bizonyítékom még nincs, de ez a kávé dolog eléggé erre vall.

Nagyi persze rögtön adna valami egyszerű, racionális magyarázatot: "anyátok kimerült, megviseli a terhesség, még ha nem mutatja is, vagy bújkál benne valami betegség". Kétlem.

----------------------------

Nem is húztam az időt a szabadságom kiélvezésével, gondoltam, bőven lesz még alkalmam ilyesmire. Azonnal rohantam haza.

A buszon egyszerűen átléptek rajtam az emberek, ahogy én is keresztülléptem az ajtón, hogy leszálljak két megálló között, a mi utcánknál. Egy autó átsuhant rajtam, de némi enyhén hűvös légáramlaton kívül nem éreztem belőle semmit.

Az utca túloldalán megálltam, és lestem befelé az ablakon. Ervin ott görnyedt a könyve fölött, tolla végét rágcsálta elmélyülten. Nem vett észre semmit - gondoltam.

A konyhaablak (elég koszos) üvegén át surrantam be a lakásba. Automatikusan fölvettem volna a földről Pepe egyik ottfelejtett műanyag kardját, de keresztülsiklottak rajta az ujjaim. Nem tudtam hirtelen, hogy nevessek-e vagy sírjak.

Ahogy fölemeltem a fejem, szembetaláltam magam önmagammal. Én voltam az, kétségtelen. Egyáltalán nem olyasmi volt, mintha tükörbe néznék, hiszen a másik Aliz a legkevésbé sem azt csinálta, amit én. Lehajolt, minden gond nélkül megfogta és fölemelte a kardot, elhelyezte a lépcsőfordulóban, hogy alkalom adtán majd fölvigye Pepe szobájába.

Rajtam az előző napi, vérvörös póló volt, a másik Aliz egy sima feketét viselt. Az én fürtjeim szabadon repdestek minden mozdulatomra, ő viszont szigorú copfba kötötte a haját (persze néhány tincs így is elszabadult).

A legfurcsább az volt, hogy képtelen voltam azonosítani magam a másik Alizzal. Még az is fölmerült bennem, hogy valójában nem is én vagyok az, hanem Ő, aki ezúttal kedvtelésből - vagy éppen valami sötét szándékból - Aliz alakot öltött. Lázasan gondolkodtam, hogyan lehetne kideríteni az igazságot.

S ekkor megláttam az érintetlen kávéscsészét az asztalon. Tele volt, és még csak nem is gőzölgött már!

Azonnal szólnom kell Dorkának - gondoltam - ebben a minutumban! Rohantam föl a lépcsőn. Ha nem átsuhantam volna Pepe kardján, bizonyára elbotlottam volna benne. "Minden rosszban van valami jó" - ha-ha.

Dorka az ágyán hasalt. Kezében könyv volt, de láthatóan nem az olvasásba merült bele, hanem a gondolataiba.

- Dorka, Dorka, Do-o-orka! - kiabáltam a fülébe.

Semmi. Természetesen egy hangot se hallott.

Tudtam, hogy hiába is próbálkoznék bármivel. Úgyhogy egyszerűen odakuporodtam vele szembe, az ágyára, és meredten bámultam. Sehogy se jutott eszembe a megfelelő varázsige.

- Zenebona, ribillió, dob, harsona, kemény dió! - nyögtem végül jobb híján.

Hatalmas reccsenés; az egyik könyvespolc leszakadt. Hát, nem pont ez volt a szándékom...

Pepe és Ervin futva érkezett a szobába.

- Mi történt? - kérdezték egyszerre.

- Úgy látom, megint leszakadt egy polc - felelte Dorka szenvtelenül. Halkan azonban még hozzátette: - De nem ez a baj...

Ezek szerint megértette!

Ekkor lépett be a szobába a másik Aliz. Csak lestem. Gyakorlatiasan intézkedni kezdett: elővett egy kartondobozt, méret szerint elrendezve, ügyesen belepakolta a könyveket, kiszabadította a polclapot, megkereste az elgurult pöcköt. Ez tényleg nem én vagyok - gondoltam.

Nagyon érdekes volt; még sosem nyílt alkalmam ilyen hosszasan kívülről megfigyelni magamat. Talán láttam már néhány videót, amiken pár másodpercig én is szerepeltem, és persze hetente kétszer hatalmas tükrök szembesítettek vele, mennyire nem bírom követni se a zenét, se az edzőt, se a többieket a tornán. Ez azonban teljesen más volt. Az a másik Aliz meglepően magasnak, nyúlánknak tetszett, még az ujjai is sokkal hosszabbak és vékonyabbak voltak, mint amilyennek a magamét gondolnám. Szeme hatalmas volt, teljesen zavaros kékes-szürkés-zöldes árnyalatokban játszó és végtelenül szomorú.

Igazság szerint elöntött a sajnálat önmagam iránt.

Másfelől viszont tetszettem magamnak; sose gondoltam volna, hogy ilyen határozottak, ilyen kecsesek a mozdulataim. Azt se tudtam, hogy még copfban is ilyen bájosan kunkorodik a hajam, akárha órákig bodorítottam volna, hogy megfelelően álljon.

- Jó, mi?

Rémülten perdültem meg.

Ő meg vigyorgott (nem gonoszul, egyszerűen csak vidáman), és visszatette a vállamra a kezét.

- Tetszel magadnak? - íncselkedett tovább.

- Ezek szerint mégsem te vagy az - nyögtem ki nagysokára.

- Ugyan már - kacagott fel éktelen hangosan - Jó vicc!

Miután élvezettel végignézte, milyen riadtan járatom körbe a tekintetem kis családomon, újra elnevette magát.

- Ne félj már, no! Nem hallják.

Biccentettem, hogy ezt tulajdonképp magam is tudom, csak mégis furcsa nekem ez az egész helyzet.

---------------------------

Anyám olyan gyakorlatiasan intézkedett a leszakadt polccal kapcsolatban - esküszöm, nem én voltam! -, hogy immár nem volt többé kérdéses számomra: ez nem lehet ő.

Ebédkor aztán Papának is feltűnt valami:

- Nem iszod meg kávédat? - kérdezte.

- De... persze - felelte anyám vonakodva.

Sajnos apám két perc múlva újra beletemetkezett a lexikonjába, és nem látta, amit én láttam: anyám - pontosabban az a valaki, aki anyám alakját öltötte magára, és befurakodott a családunkba - egy óvatlan pillanatban a mosogatóba löttyintette azt a kávét.

Ezen a ponton újabb kétség merült föl bennem: ha a Sötét Alak lenne az, bizonyára nem kerülte volna el a figyelmét, hogy én tanúja voltam az egész kávé-ügyletnek. Vagy mégsem ő az - gondoltam -, vagy szándékosan a tudtomra akarta adni a jelenlétét.

Délután, amikor Pepe addig nyúzta anyámat, míg az felment hozzá lovagozni, kipakoltam a fűszertartót. Kardamon, citromfű, szegfűbors és fahéj volt otthon, egyedül csak a vanília hiányzott. Hirtelen ötlettől vezérelve egy csipetnyi kávéport adtam helyette a keverékhez - hátha! Anyám féltve őrzött, ősrégi vászonzsebkendőjébe (ha jól emlékszem, a nagyanyjáé volt) tekertem az egészet, és elrejtettem szüleim ágyának matraca alá. Elmormoltam a megfelelő varázsigéket, s még épp idejében végeztem ahhoz, hogy messzire ugorjam az ágytól, mire megnyikordult a lépcső.

Szerencsére csak apám volt.

---------------------

- Na elég volt, menjünk! - húzott magával, s a következő pillanatban már át is léptünk a falon.

---------------------

Vacsoránál árgus szemekkel figyeltem anyámat, de nem láttam rajta semmi különöset. Megrettentem: ha mégiscsak ő maga az, vajon milyen hatással lesz rá az ágyába rejtett visszaparancsoló bűbáj?

Fürdés után nyomban magamra csuktam a szobám ajtaját, és a paplan alá rejtőzve igyekeztem a lehető legegyenletesebben lélegezni. Egy porcikám se kívánta, hogy az az anyámnak álcázott istentudjakicsoda befeküdjön mellém az ágyba jóéjszakát kívánni.

Mikor a kilincs nyikordult, a torkomban dobogott a szívem.

- Bölcsőm feneke, koporsóm teteje, váram sziklája, lelkem szilárdsága- kántáltam magamban kétségbeesetten.

Mindhiába. Anyám megtorpant ugyan az ágyamnál, de úgy látszik, csak azt várta meg, amíg a szeme hozzászokott a sötéthez, aztán azonban becsusszant a paplanom alá. Megsimogatta a hajamat, majd vállamat átölelve a nyakamba fúrta a fejét.

Tisztában voltam vele: pontosan tudja, hogy egyáltalán nem alszom. Mégsem mozdultam. Igyekeztem kizárólag a lassú, egyenletes lélegzésre koncentrálni.

- Alszol, Dorka? - suttogta a nyakamba.

Nem feleltem.

Végtelen hosszúnak tűnő idő után adott egy puszit a hajamba, és kibújt mellőlem. Miután becsukódott mögötte az ajtó, még százig számoltam magamban, mielőtt előmerészkedtem volna a paplan alól. Fölültem az ágyamon, és kibámultam az éjszakába. Az utcalámpák sápadt fénye beragyogta a környező tetőket. S akkor megláttam: ott settenkedett a szemben lévő ház tetején, sárga szemét rámvillantotta, aztán leugrott valahova a sötétbe.

Meglehet, csupán egy teljesen közönséges kóbor macska volt, engem mégis kirázott a hideg.

-------------------------

Az éjszaka közepén riadtam föl. Vissza kellett fojtanom a lélegzetemet, mert azt éreztem, ha még egyetlen szippantásnyi bekerül a tüdőmbe abból a méregerős bűbájból, menten elájulok.

Nem kellett sokáig keresgélnem. A matrac alatt volt nagyanyám csipkés zsebkendőjébe csomagolva. Kirohantam a fürdőszobába, föltéptem az ablakot, és haladéktalanul kiráztam a port a zsebkendőből az utcára. Még láttam, ahogy vakító fehérséggel lobot vet a macskakövön, aztán azonban csöndben kihamvadt a varázs.

A zsebkendőt a csap alá dugtam, és jeges vízzel, iszonyatos mennyiségű mosószappannal igyekeztem eltávolítani belőle a bűbáj nyomát.

Észre se vettem, hogy beljött utánam, halálra rémültem, amikor Dorka hátulról belémcsimpaszkodott.

- Mama! - sóhajtotta.

- Itt vagyok, na! - öleltem magamhoz hálásan.

Hosszasan álltunk a fürdőszobában összeölelkezve. Az ablakon beáramlott az éjszaka hűvöse, a csapból rendületlenül csorgott a zsebkendőre a hideg víz.

- No, most már sipirc aludni! -mondtam egy idő után csöndesen.

- Akkor gyere végre jóéjszakát kívánni! - alkudozott Dorka.

- Rendben - adtam meg magam, és végre elzártam a csapot.

-----------------------------

Mama aznap éjjel nagyon sokáig mellettem maradt az ágyban. Csak mikor már teljesen meggyőztem tökélyre fejlesztett egyenletes szuszogásommal, hogy az igazak álmát alszom, akkor súgta bele a hajamba:

- Köszönöm, Dorka!

- Nincs mit, Mama - suttogtam bele az éjszakába, mikor már rég becsukódott mögötte az ajtó - De azért jobb lenne, ha ezt most már abbahagynád végre.