Életem vége

Nem tudom, mi történt velem. Utolsó emlékem: robogok a Bajcsyn befelé napsárga motorinómmal. Utána filmszakadás. Következő kép: kinyitom a szemem, és továbbra sem látok semmit. Megvakultam?! Hallani mindenesetre hallok: pittyegés, sípolás, kattanás, géphang:

- Magához tért az D-012-es.

Vajon én vagyok az a D-012-es? Hirtelen nyílik a tető fölöttem (Egy koporsóban vagyok?!), és elvakít a lámpafény. Rengeteg minden hajlik fölém: lámpák, nagyítók, gépkarok (vagy mik), ember sehol. Ezek szerint nem vakultam meg. Fölteszem a szokásos kérdést:

- Hol vagyok?

- A 7416-D szektorban - felel egy meglepően kevéssé nyugtalanító géphang.

Klasz! Hát az meg mi? Sejtem, hogy hiába is tennék fel további kérdéseket, sokra nem mennék a válaszokkal. Biztosan csak álmodom. Halálosan fáradt vagyok, újra lehunyom a szemem.

Mire felébredek, teljesen máshol vagyok, ágyon fekszem, mindenhonnan csövek lógnak ki belőlem. Egy félig-meddig ismerős arc hajol fölém:

- Jó napot, D-012-es!

- Khm... Jó napot! Megmondaná, kérem, hogy hol vagyok?

- A 7416-D szektorban - felel a kis hölgy szemmel láthatóan megkönnyebbülten, hogy ilyen egyszerű kérdést tettem föl neki.

- Ahá - bólintok, miközben igyekszem a lehető legértelmesebb képet vágni - És hogy kerültem ide?

A lány arcáról leolvad a mosoly. Nagy levegőt vesz, és lassan belekezd a mondókájába. Látszik, hogy többször elpróbálta már a tükör előtt, mit fog majd felelni, amikor fölteszem ezt a kérdést, de még mindig nem elégedett a saját teljesítményével. Ahogy egyre hosszasabban beszél hozzám, mindinkább ismerős nekem ez az arc.

Nem akarom kérdésekkel megszakítani a nehezen születő monológot, mert attól tartok, azzal csak még jobban öszezavarnám szegény lányt. Amit sikerül kihámoznom hosszas és bonyolult (számomra javarészt érthetetlen) magyarázkodásából, az a következő: ez a kislány az én szépunokám, Liljan-D, jelenleg 125 esztendős, Eszter lányom leszármazottja. Ezek szerint én magam 236 éves vagyok éppen (ez azért érdekes, mert az átlag emberi életidő csupán 165 esztendő), bár ez a számolás így nem teljesen stimmel, hiszen ebből én 200 évet valamiféle öntudatlan állapotban töltöttem.

Nem én vagyok az egyetlen ilyen eset. A szomszédos teremben pontosan 67 koporsószerű életben tartó készülék sorakozik, melyben hozzám hasonló matuzsálem korú emberek várnak az esetleges fölébredésre. Nem én vagyok az első, aki magához tért.  A D-049-es kb. egy hónappal előttem ébredt föl, de azután mindössze 32 órát élt. Szívizomműködési elégtelenség miatt.

Liljan-D hisztorohumanológus. Reménykedett, (ahogy az anyja, a nagyanyja, és a dédanyja, az én Eszterem is), hogy az ő életidejében fogok magamhoz térni, és még beszélhet velem. S most aztán valóban itt vagyunk.

Először én faggatom őt Eszterről meg mindenről, amit tud a családunkkal kapcsolatban. Látszik, hogy föl van készülve erre  beszélgetésre, minden tényszerű adatot könnyedén elősorol, mélyebbre azonban nem jutunk. Ezután ő faggat engem, de nem jár nagy sikerrel: tényszerű dolgok megjegyzése terén én sose voltam valami jó. Magam is meglepődöm azon, milyen kevés adatot ismerek a saját történelmi koromból. Ami az én számomra fontos, abból ő nem sokat ért, és nem is mutat nagy érdeklődést ilyesmik iránt.

Hamarosan belefáradunk egymásba. Udvariasan elbúcsúzunk. Ezután jóideig rémálmok közt hánykolódom.

Következő nap (már ha felteszem, hogy az alvás-ébrenlétemmel együtt váltakoznak az éjszakák-nappalok is - erre egyébként semmi egyéb jel nem utal) már más ül mellettem: Konner-D (felteszem, a D egyszerűen a szektorunk betűjele). Ő is hisztorohumanológus, de szerencsére semmi vérrokonság nincs köztünk. Számtalan vizsgálatot végez rajtam mindenféle hatalmas gépekkel, s az eredményeket szorgalmasan betáplálja saját kis ketyeréjébe. Egyik vizsgálat sem különösebben kellemetlen, csak fura az egész.

A legfurcsább pedig az, hogy meg sem kérdezi, hogy érzem magam így kétszáz év Csipkerózsika-álom után, mit szólok az ő világukhoz, mi mindenre emlékszem a sajátomból.

Az én számtalan kérdésemre a lehető legszűkszavúbban válaszol. 2011-ben egy kórház (ő nem tudja, mi volt ez az intézmény, és nem is érdekli igazán) bizonyos speciális kutatók rendekezésére bocsátotta, ami a testemből megmaradt, merthogy ők azt úgysem tudták volna már hasznosítani. Akkoriban fejlesztették ki a Vitalbox 1.0-t (az életben tartó koporsó első verzióját), és egy olyanban helyeztek el. Akkoriban én voltam a 8245. ilyen egyed. Az idők során egyre újabb verziószámú koporsókba helyeztek át, és mindannyiszor túléltem (ez azért érdekes, mert a legtöbb kísérleti személlyel nem ez történt). Előző nap végül a Vitalbox 24.071-ben tértem magamhoz.

Sajnos Konner-D az én Eszter lányom kutatói munkásságáról semmit sem tud (magánéletéről meg pláne nem), és láthatóan Liljan-D-ről sem, bár az ő nevét legalább ismeri.

A saját világáról sincs túl sok mondanivalója számomra. Mindössze annyit tudok meg, hogy a 7416-D szektor a 7416-C és a 7416-E között található, és igen, minden D szektorosnak ott szerepel a D a neve végén.

Hamarosan belefáradunk egymásba. Udvariasan elbúcsúzunk. Ezután jóideig rémálmok közt hánykolódom.

Harmadnap (?) Septer-D látogat el hozzám. Meglepő módon arra kér, hogy beszéljek az életemről. Először akadozva, majd egyre lelkesebben mesélek neki. Mesélek Eszter lányomról, a napsárga motorinómról, közös utazásainkról, a lakásunkról, a mindennapi életünkről, mozikról, színházról, kiállításokról, koncertekről, kávézókról, csavargásokról...

Egyszer csak észreveszem, hogy a kezében tartott ketyerén vadul villog a piros lámpa. Megkérdem, mit jelez a szerkezet. Kiderül - ha jól értem, amit mond -, hogy a beszédhangom frekvenciaváltozásait méri a gép. Septer-D ugyanis hisztorohumanovoxológus (vagy mifene); speciálisan a régi korok embereinek hangfrekvenciaváltozásaival foglalkozik.

Befordulok a fal felé. Nem búcsúzom el udvariasan. Ezután jóideig rémálmok közt hánykolódom.

Negyednap(?) Ranja-D jön. Most már óvatos vagyok. Megérdeklődöm, mivel foglalkozik. Mimikai izommozgásokkal - ha jól értem.

A párnámba fúrom a fejem. Ezután jóideig rémálmok közt hánykolódom.

 

A D-012-es egyed 2211.13.44-én 013:87-kor szívizomműködési elégtelenség okán elhunyt.

Hozzászólások

Pályázat

Ezt az irományt eredetileg abból az alkalomból készítettem, hogy kicsit későn fedeztem föl, van egy irodalmi pályázat (Budapest 200 év múlva), amiről épp lemaradok. Ugyanis már csak pár nap volt a leadásig, és úgy gondoltam, nem érdemes összecsapnom rá valamit.
A téma mindenesetre megmozgatta a fantáziámat, és mégis írtam róla, de csak ide, a weboldalra, a pályázatra természetesen nem küldtem be.
Hanem épp most látom, hogy a leadási határidőt meghosszabbították szeptember végéig! Úgyhogy mégicsak megkísérlem tisztességesen megírni a pályázatot.
Lehet, hogy ebből az ötletből, de még az is lehet, hogy teljesen másból.
Kérem szépen a kedves Olvasókat, hogy írják meg nekem véleményüket, gondolataikat ezzel az eredeti irományommal kapcsolatban, hátha az segít majd nekem, hogy a pályázati anyagom jobb legyen! Előre is nagyon szépen köszönöm!