Majdnem hibátlan smink

- Hagyd már abba! - sziszegte Eszter, és a nyomaték kedvéért még oldalba is bökte barátnőjét.

Dorka azonban a füle botját se mozgatta, és továbbra is kitartóan rugdosta a padot. Sűrű, apró, de határozott rúgásokkal.

Eszter egy ideig Dorka cipőjét bámulta, és megállapította magában, hogy ennek az orra sem fog sokáig tartani, aztán kinyitotta a száját, hogy újra megkérje barátnőjét, végül azonban egy vállrándítással lezárta a témát.

Dorka rendületlenül rugdalta a padot tovább.

Eszter megkísérelt jegyzetelni, bár épp semmi hangulata nem volt a II. világháború előzményeihez. Érdeklődve figyelte, ahogy a tolla nyomán apró szálkás betűk telítik be a lapot Dorka padrugdalásának ritmusában. Kísérletképp megpróbált egy egyenes, vízszintes vonalat húzni. A manőver eredménye vészesen hasonlított a kórházi monitorok görbéihez.

Eszter letette a tollat, mert eszébe jutott utolsó látogatása a Nagyinál a kórházban, amikor nem bírta levenni a szemét a remegő görbét rajzoló monitorról, mert még mindig jobb volt azt nézni, mint a Nagyi beesett arcát és tompa fénnyel csillogó, semmibe révedő tekintetét.

A Nagyiról eszébe jutott Dorka anyukája, aki szintén kórházban volt - vagy ott is van még? -, és újra barátnője cipőjét kezdte figyelni.

- A következő fontos pontokat pedig legszebb álmotokból fölébresztve is... - mennydörögte a Gvadányi a tábla mellől.

Eszter újra oldalba bökte Dorkát - hátha! -, az persze erre sem hagyta abba a rugdosást.

Amikor Eszter befejezte a legszebbálombólfölébresztős pontok lejegyzését, belepillantott Dorka füzetébe. Hol mélyre vésett, hol egészen haloványra sikeredett, tüskés firkálmányokon kívül semmi egyéb nem volt benne.

Eszter elővette a levelezőfüzetüket, ami - a Gvadányi megtévesztésére - épp ugyanolyan volt, mint mindkettejük történelem füzete, és belefirkantotta: "MI VAN???". Odatolta a füzetet a barátnője elé, aki egyetlen pillatást vetett rá, majd becsukta és visszatolta.

Eszter azonban addig szugerálta Dorkát, míg az nagy sokára előkotort a tolltartójából egy agyonrágott ceruzacsonkot, és miniatűr betűkkel odaírt valamit a padra. Ahogy Eszter elolvasta, Dorka már le is radírozta a két szót.

Ezután óra végéig mindkét lány üres tekintettel bámulta a leradírozott szavak hűlt helyét a padon. Dorka még a rugdosást is abbahagyta - igaz, hogy Eszter ezt nem vette észre, annyira elmerült a gondolataiban.


Szótlanul kortyolgatták a jeges teájukat a büfében, titkon mindketten fellélegeztek, amikor megszólalt a csengő.

A matekterem felé menet azonban Dorka megragadta Eszter vállát, és határozottan maga felé fordította. Megvárták, amíg átkozódva elhaladtak mellettük a többiek, akiknek így elzárták az útját. Dorka mélyen Eszter szemébe nézett.

- De el e m... - kezdte volna.

Eszter azonban rádörrent:

- Dehogy, te hülye! - majd beviharzott a matekterembe.


Dorka egyedül kóbolrolt az utcákon.

Aznap nem Eszterék irányába ment. Valami bocsánatkérés- és magyarázatfélét mormolt a barátnőjnek búcsúzóul, aki erre megértően bólintott, és elváltak a sarkon.

Dorka egy összegyűrt Red Bullos dobozt rugdalt maga előtt, és udvariasan bocsánatot kért, valahányszor emiatt nekiüközött egy másik járókelőnek.

Az egyik azonban Gvadányi volt.

- Mi van ma veled, Dorka? - szólította meg kedvesen a lányt.

Dorka összerezzent.

- Semmi, tanár úr - felelte. - Viszontlátásra! -, és indult volna tovább.

Gvadányi azonban hirtelen elélépett. A lány hátrahőkölt. A osztályfőnök elmélyülten fürkészte Dorka arcát.

- Kicsit sok ma rajta az alapozó - gondolta magában. - Valami baj van? - kérdezte mélyen a lány szemébe nézve.

Dorka nem tudta állni a tanár tekitetét. Lesütötte a szemét.

- Semmi, tanár úr, semmi.

Gvadányi azonban nem tágított.

- Nem aludtál az éjszaka?

Dorka elgondolkodott, vajon mi most a helyes válasz.

- Igen, tanár úr - mondta végül -, nem nagyon tudtam aludni.

- Miért? - szegezte neki a kérdést Gvadányi.

A lány agya lázasan kattogott.

- Sára, a húgom, egész éjjel bőgött - nyögte ki végül.

Ez igaz is volt. Csak azt nem említette, hogy ő maga is.

- Miért? - faggatózott tovább a tanár.

Dorkának most már nagyon elege volt Gvadányi indiszkréciójából.

- Nem tudom, tanár úr - sóhajtotta. - Elég gyakran bőg - tette még hozzá magyarázatképpen.

S mielőtt a tanár föltehetett volna egy újabb kérdést, fürgén ellépett mellette.

- Bocsánat, tanár úr, sietnem kell. Viszontlátásra!

Gvadányi hosszasan bámult utána.

Dorka egészen a harmadik sarokig szedte a lábát, hanem aztán elbizonytalanodva megállt. Hirtelen nem is tudta, melyik utcában van, pedig úgy ismerte már az iskola környékét, mint a tenyerét. Örömében, bánatában leginkább csavarogni szokott. A belváros régi épületei mindig elvarázsolták; a rogyadozó kapuk, titkos, belső udvarok, dohszag, a megkopott homlokzatdíszek mind jó ismerősei voltak a lánynak.


- Na, mi volt ma? - köszöntötte a hazatérő Esztert az anyukája.

- Semmi - morogta a lány, és már kotródott volna a szobájába.

Anyja azonban elállta az útját.

- Látom, hogy valami bajod van - mondta fenyegetőleg.

Eszter nagyot sóhajtott, és a pokolba kívánta az anyja megfigyelőképességét.

- Semmi, anya - nyögte. - Csak sok a házim, tudod, a második világháború előzményei meg minden... - tette még hozzá hadarva, és nagyon remélte, hogy ennyivel megússza.

De nem úszta meg.

- Dorka nem jön ma föl? - faggatta az anyja. - Tanulhatnátok együtt is!

- Ma nem ér rá - füllentette Eszter, és besurrant a szobájába.

Anyja visszament a tűzhelyhez, és elgondolkodva kavargatta tovább a főzeléket.


Dorka körülnézett. A közelben volt egy nem annyira mocskos pad.

Zsepi után kotorászott a táskájában. Aztán föladta, és lezuttyant a padra.

Vesztére.

- Jónapot, kisasszonka! Nem akarná megtudni a jövőjét?

Dorka belenézett a jóindulatú, ráncos, barna arcból lelkesen csillogó szemekbe, és úgy döntött, nem szalad világgá. Csak azt sóhajtotta fáradtan:

- Nem nagyon.

A jósnő egy kicsit megtorpant ettől a váratlan fordulattól, aztán mégis lecsüccsent a lány mellé, a padra.

- Higgye el, szép jövő vár magácskára! Mutassa csak a tenyerét!

- Köszönöm - felelte Dorka reményvesztetten -, de inkább nem szeretném.

A jósnő egy ideig fürkészőn bámulta a kislány arcát - már amennyit látni lehetett belőle a szemébe lógó fufrujától -, végül döntésre jutott:

- Megmondom én magának ingyen is.

Dorka fölnézett.

- Nem akarom tudni a jövőmet - mondta nyomatékosan. - A jelen is épp elég borzasztó - tette még hozzá jóval halkabban.

Erre a jósnő se szó, se beszéd elkapta a lány kezét, és belenézett a tenyerébe.

Dorka elrántotta a kezét, és fölpattant a padról.

- Jaj, kisasszonka, szegény kisasszonka... - kezdett jajveszékelni a jósnő.

A lány azonban a többit már nem hallotta, mert lélekszakadtan futott minél meszebbre mindenkitől.


Eszter az íróasztala lábát rugdosta. Úgy érezte, képtelen akárcsak egyetlenegyet is megjegyezni az álmábólfelébresztős pontok közül. Semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy vajon merre járhat Dorka. Mert abban biztos volt, hogy nem ment haza.

Próbálta hívni, de barátnője az első csörgés után kinyomta, majd pedig - minden valószínűség szerint - egyszerűen kikapcsolta a mobilját.

Eszter persze tudta, ha másnap felelősségre vonná érte, Dorka szemrebbenés nélkül azt hazudná, hogy épp akkor halt le a telefonja. El is határozta, hogy nem fogja felelősségre vonni.

Fogalma sem volt, mit tehetne.

Tudta azt is, hogy vacsorakor újabb roham várható, merthogy az anyja nem az az ember, aki könnyedén föladja. Főleg, ha úgy látja, hogy a lányának valami baja van.

- Megvan a házid? - kérdezte tapogatózva a vacsoránál az anyuka.

Eszter behúzta a nyakát. Egyből megértette, hogy itt nem csupán a háziról lesz szó.

- Még nagyon sok van hátra - jelentette ki. - Utálom a második világháború előzményeit. Meg az egész második világháborút. Meg a törit egyáltalán. És a Gvadányit.

Remélte, hogy ezzel már kellően sokat beszélt.

De nem!

- Gvadányi tanár úr nagyon jó ember - kelt az osztályfőnök védelmére az anyuka azonnal.

Aztán hirtelen megértette a játszma lényegét, és nem ment bele a szokásos vitába, hanem visszatért a lényegi kérdésre:

- Eszter, látom, hogy ma valami nagyon rossz történt. Így van? -, és mélyen a lánya szemébe nézett.

Eszter lehajtotta a fejét. Tudta, nincs értelme tagadni, az anyja - mint mindig - a veséjébe lát.

- Veled történt valami rossz? - faggatózott az anyuka.

A lány megkönnyebbült, hogy végre egy könnyedén megválaszolható kérdést kapott, és egyből rávágta:

- Nem!

Csakhogy ezzel sem úszta meg.

- Dorkával? - kérdezte az anyja némileg megkönnyebbülten.

Eszébe jutott, milyen furcsán viselkedett az utóbbi időben az a kislány. Eltekintve - persze - attól, hogy a kamasz lányok örökké furcsán viselkednek.

Eszter lehajtotta a fejét.

- Megígértem, hogy senkinek nem mondom el, anya.

Az anyuka néhány másodpercig latolgatta, hogy milyen taktikát válasszon, végül a Bölcs Felnőtt mellett döntött:

- Rendben van, Eszter. Ha ígéretet tettél, akkor valóban nem szabad elmondanod a titkot - nagy levegőt vett -, hacsak nem fenyeget valakit valami veszély, tudod! Mondjuk, Dorkát!

Eszter összetörten az anyja szemébe nézett.


- Hallo, igen. Itt Gvadányi. Eszter édesanyja? Tessék parancsolni!

Ezután Gvadányi - rendkívül hosszúnak tűnő idő elteltével - már csupán egy "Köszönöm, viszonthallásrá"-t mondott, majd az asztalra ejtette a telefont.

Kezébe temette az arcát, és jóideig úgy is maradt, mozdulatlanul.


Dorka tudta, hogy előbb-utóbb haza kell mennie.

Miután Eszter hívása után kiapcsolta a mobilját, nem tudta, mennyi az idő, de már teljesen sötét volt.Gondolkodott, hogy fölhívja-e Apát vagy Sárát, hogy bocsánatot kérjen, és megmondja, hogy most már lassan hazaindul, de egyikhez sem volt mersze.

Fölszállt a villamosra, és csak a második megálló után ébredt rá, hogy rossz irányba megy. Leszállt, és inkább visszasétált. Gyalog ment az aluljáróig. Az első metróra nem szállt föl. Nem tudta rászánni magát, hogy bepréselődjön annyi ember közé. De miután a második meg a harmadik is tömve volt, végre elszánta magát. Elfelejtett leszállni a megállójukban, ám azzal nyugtatta magát, hogy ki se tudott volna furakodni a tömeg miatt. Leszállt a következőnél, és a különösen visszataszító főút mentén visszasétált. Szerencsére ilyenkor egy lélek sem járt arra, így végre nyugodtan bőghetett is egy sort.

Egy sötét kirakat tükrében aztán megpróbálta úgy-ahogy rendbeszedni a sminkjét.

Amikor besettenkedett a sötét lakásba, Apa és Sára fölálltak a be sem kapcsolt tévé elől, melynek fekete képernyőjét már órák óta bámulták szótlanul. Néhány másodpercig csak álltak egymással szemben némán, majd Sára odalépett Dorkához, és heves zokogásba kezdett a vállán. Apa is odalépett hozzájuk, és átölelte a két lányát.


Gvadányi fel-alá járkált a folyosón. Nem volt első órája, de bejött, hogy beszéljen Dorkával. Megkérte a földrajz tanárnőt is, hogy engedje el a lányt.

Dorka azonban nem volt sehol.

Jelzőcsengő. Becsengetés. Még beestek a notórius késők. Dorka sehol.

Benn, a földrajz teremben Eszter egyre idegesebben rugdalta a pad lábát. Látta Gvadányit a folyosón. Azt is érzékelte, hogy a földrajz tanár csak legyintett, mikor a hetes jelentette, hogy Dorka nincs itt, és be sem írta hiányzónak.

Eszter rettenetesen bánta már, hogy elmondta a dolgot. Tudta, hogy hiába ígértette meg vele, hogy senkinek nem adja tovább, ezt a szabályt az anyjánál sokminden felülírhatja. És épp a Gvadányinak...!

- Elnézést! Megengedi?

Gvadányi meg sem várta a portás néni válaszát, hanem keresztülcsörtetett a fülkéjén, hogy az ablakából jobban kilásson az utcára. Egyszerre érzett örömet és szorongást, amikor megpillantotta a közeledő, görnyedt alakot.

Dorka a kapu előtt megállt, kihúzta magát, megigazította a haját, sőt még a sminkjét is ellenőrizte nagy hirtelen a zsebéből előkapott kis tükörben.

Gvadányi behúzódott az ablakkeret mögé, és hármig számolt magában, mielőtt a csöngetésre válaszként megnyomta volna az ajtónyitó gombot.

- Simon Dorottya 12/B. Elnézést kérek a ké...- darálta Dorka a portásablaknak, amíg észre nem vette, hogy az üveg mögött maga a Gvadányi áll.

-Elnézést, tanár úr, jónapot kívánok, sajnálom, de valamiért leállt a metró, és nem jött a villamos sokáig, aztán meg...

Itt hirtelen abbahagyta, mert a tanár arcába pillantva azonnal leolvasta róla, hogy sokkal nagyobb itt a baj.

Gvadányi a portásfülkéből kilépve szomorú arccal Dorka felé nyújtotta a kezét, a lány azonban félreugrott, és már szaladt is föl a lépcsőn.

- Bocsánat, tanár úr, mennem kell földrajz órára!

A tanár azonban két lépéssel utolérte, és elkapta a karját.

- Elkértelek a Gizi, izé... a Katona tanárnő órájáról. Semmi baj...

Aztán rájött, hogy ez utóbbi mondat nem teljesen stimmel ide. Nagy levegőt vett.

- Dorka - kezdte. Ám fogalma sem volt, hogyan folytathatná, hiába készült egész éjjel álmatlanul forgolódva erre a beszélgetésre.

Végül Gvadányinak nem volt lehetősége, hogy bármit is monjon, mert Dorka zokogásban tört ki. A tanár megpróbálta egy félreeső, nagyjából üres helyiségbe terelni a lányt, és egy előre odakészített zsepis zacskót tolt a keze ügyébe.

Nem is szóltak semmit egész órán, csak Dorka zokogott hol némán, hol hangosan.

Gvadányi időről időre zavartan krákogott egyet-egyet, meg a kezét tördelte.

Dorka még a szünet előtt összeszedte magát, bocsánatot kért, és kivonult a WC-be rendbehozni a sminkjét. Gvadányi idegesen föl-alá járkálva várta vissza, és kétségbeesetten próbált kiötleni valami okosat. Annál is inkább, mert a következő órája épp Dorkáékkal lesz, és előtte még feltétlenül el akart szívni egy cigit. Ám az agya teljesen üres volt.

A visszatérő Dorka azonban megoldotta a helyzetet. Hibátlan sminkjéből hibátlan mosolyt vetett a tanárra, és udvariasan megkérte, hadd maradjon egyedül a helyiségben a szünet alatt.Azt is megígérte, hogy a történelem órán pontosan megjelenik majd.

Gvadányi megétően bólintott, és - jobb ötlete nem lévén - egy "Köszönöm"-öt mormogott, ahogy elmenőben bátorítólag megveregette Dorka vállát.

- Én köszönöm, tanár úr - felelte a lány halkan, ahogy becsukta utána az ajtót.


- Te rohadt áruló! - sziszegte Dorka Eszternek, mikor a becsengetés után becsusszant mellé a padba.

Eszter egész órán csak nyelte a könnyeit, és rugdosta a padot.

Dorka úgyszintén.

Gvadányi mindent megtett, hogy ezt ne kelljen bevallottan észrevennie.

 

Legközelebb csak nyolc nap múlva szóltak egymáshoz, amikor a temetésen Eszter sorra került a részvétnyilvánítók között.

Egy pillanatig némán meredtek egymásra, aztán Eszter alig hallhatóan azt suttogta:

- Sajnálom...

Dorka szorosan megölelte.

- Köszönöm - motyogta a barátnője hajába.

Aztán meglölelte az Eszter után következő Gvadányit, aki ismét nem bírt kinyögni semmi értemeset.