Doromboló

Itt vagyok(Szerda reggel)

- Péter! Pé-é-éter!
Pepe a fejére húzta a takarót, és még szorosabban ölelte Leót, aki - nevével némileg ellentétben - egy jámbor képű mackó volt, a kisfiú állandó kísérője és hálótársa.
- P-é-é-éter, gye-e-ere má-á-ár! - kérlelte Anya újra.
- Dehogy megyek! - morogta a kisfiú a takaró alatt.
- Pepe! - ez viszont Apa volt.
Péter tudta, hogy ez nem jelent jót. Kikiáltott hát a takaró alól:
- Ha Anya feljön, lemegyek vele!
- Már fölmentem érted, mégsem jöttél! - kiabált vissza Anya.
- Gyere föl, és akkor lemegyek! - ismételte makacsul a kisfiú.
- Pepe, mi reggelizünk – közölte Apa higgadtan - Ha te is kérsz reggelit, gyere le!
Péter ledobta magáról a takarót, és fölpattant.
- Várjatok meg!
- Rendben, gyere le!
- Akkor előbb Anya jöjjön fel!
Pepe feszülten fülelt. Lent azonban hosszú másodpercekig ijesztő csönd volt. Aztán Anya kifakadt:
- Miért csinálja ezt velem, miért?!

Péter maga sem tudta megmondani, miért csinálja. Csak azt tudta, hogy Anya igazságtalanul bánik vele, amikor nem jön fel hozzá másodszorra is. És ha Anya rosszul bánik vele, akkor bizony ő is rosszul fog bánni Anyával, igenis!
Egyszer hallotta, hogy Anya panaszkodik Judit néninek:
- Nem bírok ezzel a gyerekkel, Jutka, tényleg! Mindegy neki, miért, csak balhézhasson!
Pedig Pepének egyáltalán nem volt mindegy. Kizárólag akkor balhézott, ha úgy érezte, Anya méltatlanul bánik vele.
- Naponta százszor hisztizik!
- Annyiszor, ahányszor Anya igazságtalan velem – nyugtázta magában Pepe bölcsen.
Anya valahogy nem értette meg ezt az egyszerű összefüggést. Még szerencse, hogy Leó mindent megértett. A kisfiú újra magához szorította mackóját, és visszabújt a takaró alá.
----------------------
(Csütörtök reggel)

- Pepe!
A kisfiú már húzta volna fejére a takarót, mikor rájött, hogy valami nem stimmel: ez nem Anya hangja. Rémülten felült.
- Gyere, menjünk le reggelizni! - hívta szelíden Apa, aki az ágya mellett ült a földön.
- Hol van Anya? - kérdezte Péter ijedten. Teljesen kizökkentették a napi rutinjából.
Apa hallgatott.
- Hol van Anya?! - kiáltotta Pepe most már fenyegetőleg.
- Elment... - motyogta Apa zavarodottan.
- Hová? - a kisfiú nem értette az egészet. Ha Anya elmegy, akkor magával viszi őt is. De legalábbis elbúcsúzik tőle. Anya semmiképp se mehetett el az ő tudta nélkül!
- Hm... dolga volt...
- Miféle dolga?!
Péter lassanként megértette, hogy Apa nem tudja a választ. Vagy, ha tudja is, neki nem akarja megmondani. Márpedig, Apa akaratával nincs mit tenni.
A helyzet annyira megdöbbentette és fölháborította, hogy szó nélkül kibújt az ágyból, és lement Apával a lépcsőn. Leót természetesen mindvégig a hóna alatt szorította.
Némán ettek. Pepe egyre rémültebben figyelte Apát, ahogy az percek óta semmibe révedő tekintettel tartotta a levegőben a kávéscsészéjét. Még csak bele sem kortyolt a gőzölgő italba.
- Apa! - bökte ki végül – Ne tegyem le Leót?
Anya már rég kiabált volna vele, hogy a mackót azonnal tegye le, nem tartogathatja reggelizés közben.
Apa végtelen hosszú idő elteltével ránézett. Lassan leeresztette a kávéscsészét, és zavartan kérdezte:
- Hogy micsoda...?
Péter jobbnak látta, ha nem szól egy szót sem.
- Itt valami nagyon nagy baj van – gondolta.
Leültette Leót a fotel karfájára, úgyis akadályozta az evésben, és újra nekilátott a reggelinek.
Apa mindebből semmit se látszott észrevenni. Kávéscsészéje ismét a kezében volt, de továbbra sem emelte a szájához.
--------------------------
(Csütörtök délelőtt)

- Gyerünk, Leó, támadá-á-ás! - kiáltotta Pepe, és műanyag kardjával kíméletlenül lesújtott az ádáz ellenségre.
Ekkor azonban fölrémlett benne, hogy valami nem stimmel. Mintha ma valahogy elbliccelődött volna a fogmosás...
Lábujjhegyen lejjebb óvakodott a lépcsőn, és a kispálma levelei közt kilesett az asztal irányába. Apa még mindig ugyanott ült, a helyén, kezében a kávéscsészével, melyben már rég nem gőzölgött az érintetlen ital.
A kisfiú visszasettenkedett a szobájába.
- Ezt megúsztam – gondolta elégedetten.

Kicsit később azonban ismét valami rossz érzés kerítette hatalmába. Lekiabált a lépcső tetejéről:
- Apa, ma nem mész dolgozni?
Miután a válaszra jó ideig hiába várt, lesietett az ebédlőbe.
- Apa! Ma nem mész dolgozni? - kérdezte egészen halkan és megilletődötten. Apa ugyanis még mindig ugyanabban a helyzetben ült kihűlt kávéjával.
Némi várakozás után a kisfiú megcibálta apja pulóverének ujját, mire a csésze tartalma nagyrészt az asztalra löttyent.
Pepe már vágott volna vissza a szidalmakra, de aztán rájött, hogy most nincs, aki kiabáljon vele. Nem volt egészen egyértelműen megnyugtató a felfedezés.
Apa végtelen lassúsággal letette a kávéscsészéjét, és odafordult a kisfiúhoz:
- Tessék?
- Ma nem mész dolgozni?
- Hm... ma nem – felelte Apa nagysokára.
Péter elgondolkodott. Amióta az eszét tudja, ilyen eset még egyszer sem fordult elő.

- Apa! Gyere játszani! - kiabált le Pepe nem sokkal később, mikor elunta a harcolást Leó oldalán – nem is várt a válaszra, leszaladt, és titkon reménykedett benne, hogy Apa már nem szorongatja azt a kávéscsészét.
Nem nagyon könnyebbült meg a látványtól: édesapja még mindig a helyén ült. A csészét ugyan már nem tartotta a kezében, viszont a kis kávétócsát bámulta az asztalon.
- Apa, gyere játszani! - suttogta a kisfiú, de olyan halkan, hogy a férfi valószínűleg akkor se hallotta volna meg, ha érzékelt volna egyáltalán bármit is a külvilágból.
Péter egy idő után fölkullogott a szobájába.
Kézbe vette a játékkardját, aztán inkább mégis visszaejtette a szőnyegre.
- Leó, szerinted mit szólna Anya, ha ruhástul bebújnánk az ágyba? - suttogta.
A mackó - akit Pepe mindvégig a hóna alatt hurcolt - nem felelt, de a kisfiú nem is várt megerősítést. Már benn is volt az ágyban (ruhástul, bizony!), fejére húzta a takarót, és nagyon szerette volna, ha Anya végre kiabálni kezd vele.
De nem történt semmi. Csak ő ölelte Leót egyre-egyre szorosabban.
-----------------------------
(Csütörtök délben)

- Apa! Éhes vagyok – kiabált le Pepe, miután jóideig hiába várakozott (ruhástul!) az ágyban.
Apa - hosszas gondolkozás után – pizzát rendelt telefonon. Holott tudhatta volna, hogy Péter nem rajong érte! Ezúttal azonban hősiesen megette az egész szeletet (pedig nem veszekedett vele senki, de senki, hogy egye már meg).
- Nem mosod meg a fogam? - kérdezte edéd után félénken.
- Hm... dehogynem... - motyogta Apa, és tanácstalanul nézett körül a fürdőszobában – Melyik is a te fogkeféd?
Péter kérés nélkül elővette a fogkeféjét. S miután látta, hogy Apa a fogkrémek előtt is elbizonytalanodik, fölágaskodott - ma még kissámli se kellett neki -, levette a sajátját a polcról, és Apa kezébe adta, holott ő is tudott volna nyomni belőle.

- Aludj jól! - mondta Apa gépiesen, ahogy betakargatta a kisfiút.
- Apa, nem számolod meg a báránykákat? - kérdezte Pepe csodálkozva.
- Hm... de, persze... egy, kettő, három, négy...
- De nem így, Apa! Egy bárányka, két bárányka...
- Hm... rendben. Egy bárányka...
- De Apa! Bújj ide mellém!
- Hm... én nem férek be ebbe az ágyba, Pepe.
- Anya befér! - a kisfiú megborzongott, ahogy ezt kimondta.
Apa végül odaült az ágy szélére, és lelkiismeretesen megszámolta a báránykákat.
- Aludj jól! - mondta aztán újra.
A kisfiú magához ölelte Leót, és a falnak fordult. Elaludni azonban nem bírt.
- Apa! Nem tudok elaludni! - kiáltott le egy idő múlva.
- Nem baj – felelte Apa lentről halkan.
Péter teljesen elképedt.
- Bárcsak itt lenne Anya – gondolta -, és azt kiabálná, hogy csönd legyen már végre és alvás!

Addig forgolódott, míg a takaró már csomóban volt a lábánál. Odahajolt, hogy visszahúzza magára, de keze félúton megállt a levegőben. A takarócsomóból ugyanis kilógott valami. Valami fekete. Egy macskafarok!
Péter szóhoz se jutott.
- Mit szólna Anya, ha tudná, hogy egy macska jött be a lakásba! Sőt, az ágyamba! - gondolta.
Anya azonban nem volt ott, ígyhát nem is szólt semmit. A kisfiú pedig nagyon szerette az állatokat. Ráadásul ez a koromfekete macska, aki épp kecsesen előbújt a takarója alól, különösen szép volt. Pepe már nyújtotta is a kezét, hogy megsimogassa finom bundáját. Kicsit megtorpant, mert eszébe jutott, hogy idegen állatokat nem szabad megsimogatni, de aztán úgy döntött, hogy aki az ő ágyában van, nyilvánvalóan nem idegen.
A macska nem is viselkedett idegenként. Azonnal dorombolni kezdett a simogatásra, sőt, föl is mászott Péterre, és a kisfiú nyakába fúrta puha orrát.
- Mmmrr! - dorombolta.
Pepe gyengéden átölelte a macskát, aki kényelmesen elhelyezkedett a karjában, Leó mellett, és néhány pillanat múlva már aludtak is.
------------------------
(Csütörtök délután)

Péter magától ébredt (pedig ezúttal kivételesen jobban örült volna, ha Anya fölébreszti). Apa nem hívta uzsonnázni, ő meg nem ment le. Suttogva mutogatta Leonának (így nevezte el a fekete macskát, aki – legnagyobb meglepetésére - még ébredéskor is mellette volt) a játékait: részletesen elmagyarázta neki, melyik lovagbábu jó, melyik gonosz, milyen fegyverekkel hogy tudnak harcolni, mire szolgál az a sok apró „frinc-franc” (Anya nevezte őket így) a kalózhajón, hogyan kell a műanyag karddal legyőzni az ellenséget. Leona mindvégig érdeklődéssel figyelt rá (és nem rohant el két perc után teregetni, mosogatni, kávét főzni). Mivel Leona nem tudott felolvasni neki, Péter levett egy könyvet a polcról, és ő kezdett mesélni belőle a macskának:
- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Hamupipőke. Az apukájával élt, mert az anyukája meghalt...
Itt elakadt, és inkább letette a könyvet.
- Harcoljunk! - kiáltotta hirtelen támadt lelkesedéssel, és jópárat odasózott kardjával valamiféle gonosz ellenségre.
Leona odasomfordált hozzá, fölkéredzkedett az ölébe, és a kisfiú nyakába fúrta puha orrát.
- Mmmrr! - dorombolta.
Pepe megölelte a macskát, és sokáig így maradtak, mozdulatlanul.

- Pisilnem kell – mondta egy idő után a kisfiú – El ne menj!
Lesietett a lépcsőn. Olyan hamar végzett a fürdőszobában, mint még soha (holott most senki sem sürgette), és már szaladt volna vissza Leonához - félt, hogy mire fölér, hűlt helyét találja a macskának -, csakhogy a lépcső aljában összetalálkozott Apával.
Pepe nagyon megijedt.
- Mi lesz, ha Apa feljön, és észreveszi Leonát? Biztosan nem engedné, hogy macska legyen a lakásban... - lázasan gondolkodott, mit tegyen.
- Apa! - kiáltotta hevesen – Éhes vagyok!
Ahogy kimondta, rájött, hogy valóban éhes (rég elmúlt már az uzsonnaidő).
- Leona is éhes lehet – gondolta, miközben a tegnapi, száraz pogácsát majszolta, melyet Apa némán (tányér nélkül) rakott elé az asztalra. (Szalvétát se adott!)
- Apa! A macskák szeretik a pogácsát? - kérdezte végül ravaszul.
- Hm... nem hiszem – felelte Apa.
Péter egy ideig gondolkodott, aztán megkockáztatott még egy kérdést:
- Apa! Mit szeretnek a macskák?
- Hm... tejet.
- Kérek tejet! - Pepe hirtelen maga is szörnyű szomjúságot érzett.

A kisfiú abban reménykedett, hogy Apa nem fogja észrevenni, ha fölviszi a szobájába a bögréjét. (Az emeletre persze szigorúan tilos volt ételt vagy italt vinni.) S Apa valóban nem is vette észre.
Csak mikor Pepe megbotlott az utolsó (igen, pont a legutolsó) lépcsőfokon, a bögre darabokban ért vissza a lépcső aljára, a tej pedig fehér patakocskaként csordogált lefelé lépcsőfokról lépcsőfokra.
A kisfiú sírásra görbült szájjal állt a tejtócsában, mikor Apa fölszaladt hozzá.
Apa azonban nem kezdett el kiabálni, hanem megsimogatta a fejét, és azonnal nekilátott, hogy a zsebéből előkotort papírzsepikkel fölitassa a tejet. Csak mikor zsebkendőkészlete kevésnek bizonyult, akkor ment le a felmosóért.
Péter addig gyorsan bekukkantott a szobájába, de a macska nem volt sehol.
- Leona! - suttogta kétségbeesetten.
Halk nyávogás volt a válasz, de nem a szobából, hanem a lépcsőről. A kisfiú döbbenten látta, hogy a macska vígan lefetyeli a kiömlött tejet.
- Bújj el, bújj el! - süregette Pepe rémülten.
A macska fölnézett rá nagy, okos szemeivel, aztán tovább nyalogatta a lépcsőt.
- Bújj el!
De máris késő volt: Apa jött vissza kezében egy újabb halom papírzsepivel (nem találta meg a felmosót).
- Hogy...? - meredt rá a macskára. Fiára bámult, aki szemmel láthatóan elszánta magát, hogy bármi áron megvédelmezi Leonát, majd újra a macskára. Végül a zsepikkel a kezében lerogyott egy székre.
A kisfiú teljesen tanácstalanul ácsorgott, Leona azonban abbahagyta a lefetyelést, és odasompolygott a férfi lába elé. Hosszan, komolyan nézett rá, majd nagy bátran fölugrott az ölébe. Péternek a lélegzete is elállt. Apa a levegőbe kapta mindkét karját (a zsebkendők jórésze a földre hullott), és nem lehetett tudni, hogy most vajon arra készül, hogy ledobja a macskát az öléből, vagy arra, hogy tüstént fölpattanjon.
Végül fia legnagyobb megdöbbenésére megsimogatta Leonát, aki ezt mindössze egy elégedett és magabiztos „Mmmrr”-rel nyugtázta.
-------------------
(Csütörtök este)

Szótlanul ültek a vacsoraasztalnál. Csak Leona lefetyelését lehetett hallani, ahogy az asztal lábánál immár saját tányérkájából kortyolta a tejet.
- És hol aludjon a macska? - kérdezte Apa egy idő után.
- Leona! - javította ki Péter.
- Hol aludjon Leóka?
- Le-o-na!
- Leona.

Fürdés után Apa nem feledkezett meg a fogmosásról, és a báránykákat is rendesen számolta meg. Leona mindvégig a férfi lábánál sündörgött. Mikor pedig az végre kiment a szobából, magától értetődő természetességgel ugrott be Pepe ágyába.
A kisfiú megölelte a macskát - Leó aznap kivételesen az éjjeliszekrényen aludt -, de még így is sírva fakadt, mikor Apa a lépcsőnél is eloltotta a villanyt.
Leona a kisfiú nyakába fúrta az orrát, és megnyugtatóan dorombolta:
- Mmmrr!
---------------------
(Péntek reggel)

Péter reggel Leóval a karjában ébredt. Kétségbeesetten kipattant az ágyból, benézett a takaró alá, az ágy alá, a kalózhajó alá, a macskának azonban nyoma sem volt.
A kisfiú a földre kuporodott, és keservesen zokogni kezdett:
- Anya, Anya, Anya-a-a!
Lentről sietős léptek zaja hallatszott. Péter hegyezni kezdte a fülét. Nyikorgott a lépcső, aztán valaki megállt mellette. A kisfiú nem merte fölemelni a fejét, még a lélegzetét is visszafojtotta. Egyszercsak ismerős illat csapta meg az orrát, fürge ujjak szántottak a hajába, majd finom, meleg ölelést érzett.
Teljes erejéből belekapaszkodott az édesanyjába. Anya azonban kissé eltolta magától, a szemébe nézett hosszan-hosszasan, majd a kisfiú nyakába fúrta az orrát.
- Mmmrr! – dorombolta.
Újra összeölelkeztek, és így maradtak sokáig, mozdulatlanul.
Aztán kézen fogva lementek reggelizni Apához.

-----------------------

-----------------------

(Szerda este)

Percek óta ugyanazt a sort bámulta, de az értelme nem jutott el hozzá; képtelen volt odafigyelni. Le is tette a könyvet.
Péter egész nap hisztizett vele. Ő pedig kiabált, és ilyenkor nagyon utálta magát. Ervin meg épp az imént telefonált, hogy megint csak hajnalban ér haza.
Lábujjhegyen fölosont a fia szobájába. Pepe békésen szuszogott. Visszahúzta rá a takarót, ügyelt, hogy Leó fejét ne takarja be, mert a mackó „azt utálja”.
Visszament a hálószobába. Ismét kézbe vette a könyvét, s ekkor mintha valami kiesett volna belőle. Koppant a padlón, begurult az ágy alá. Aliz letérdelt, és keresni kezdte.
Nem olyan volt, mint a mesékben, nem drágaköves, csillogó-villogó, színarany. Fekete volt és meglepően súlyos.
Aliz egy ideig a tenyerén tartotta, és megbűvölten nézte. Pontosan tudta, mi fog történni. Lassan, nagyon lassan lehúzta jegygyűrűjét, a fiókba rejtette. Majd lassan, végtelen lassan felhúzta az ujjára a nehéz, fekete karikát.
Szinte nem is félt.
-------------------------

(Szerda éjjel)

Csodálatos érzés volt! Járkált föl-alá a lakásban, végtelen gyönyörűsége telt saját nesztelen lépteiben. Fölugrált a bútorokra, a szőnyegbe mélyesztette karmait, kergette a farkát – végre boldog volt.
Fölosont Pepéhez, és az alvó kisfiú nyakába dörgölte puha orrát.
- Mmmrr – dorombolta elégedetten.

Mikor a kulcs fordult a zárban, Aliz gondolkodás nélkül kiugrott az ablakon.

Tetőről tetőre settenkedett, ugrált, lépdelt, teljesen elvarázsolta a langyos holdfény. Fák törzsén szaladt fel, ablakpárkányokra ugorva leste az emberek álmát, megkergetett egy álmos patkányt. Úgy érezte, macskának született. Csak tévedésből volt eddig ember.

---------------------
(Csütörtök dél)

Délre hazasettenkedett. A szomszéd ház tetejéről leste férjét és fiát, ahogy némán ették a pizzát. Összefutott a nyál a szájában. Éhes volt, és rettenetesen fáradt.
Beugrott Pepe nyitva felejtett ablakán, és megbújt kisfia ágya alatt.
Ervin papucsos lábát leste, és hallgatta, ahogy férje végül tisztességesen megszámolta mind a tizenhárom báránykát.

Mikor Pepe végre megtalálta, és magához ölelte, Aliz végtelenül boldogan aludt el kisfia karjában.

----------------------
(Csütörtök délután)

Aliz Ervin lábánál ült a földön. Bajsza még tejes volt, de most fontosabb dolgok foglalkoztatták, mint a mosakodás.
Hosszan, mélyen a férje szemébe nézett, és azon tűnődött, vajon Ervin megértette-e végre, miről van szó.
Nem volt biztos benne.
Végül azonban már nem bírta tovább, fölugrott Ervin ölébe. Reszketve várta, mi következik.
S a férje végül valóban megsimogatta.

-----------------------
(Csütörtök éjjel)

Mikor Pepe már békésen aludt, óvatosan kicsusszant a karjából. Előkotorta a gyűrűt a rejtekhelyről, és belebújtatta a mancsát.
Hirtelen hatalmasra nőtt, súlya megsokszorozódott, bizonytalanná, esetlenné vált egész teste.

Aliz végtelen sokáig állt a tükör előtt.

Majd fölosont Pepéhez. A lépcső vészesen nyikorgott léptei alatt.

Visszaigazította fiára a takarót, Leót fölvette az éjjeliszekrényről, és Pepe karjába fektette. Óvatosan lehajolt, és fia nyakába dörgölte az orrát. Dorombolni ezúttal nem mert.

Aztán leosont a hálószobába. Hosszasan nézte az alvó Ervint, majd elővette a fiókból a jegygyűrűjét, és visszahúzta az ujjára.

Hozzászólások

Mmmrr!

Nekem ez továbbra is jobban tetszik, csak épp lehetetlen kimondani :)

Mi volt az eredeti címe?

Mi volt az eredeti címe?

Változtatások

A karcolatosok javaslataira megváltoztattam a mese címét, és javítottam benne mindenfélét, de azért alapvetően nem változott.

Nagyon szépen

köszönöm, hogy elolvastad, és pláne, hogy ilyen szépet írtál hozzá!
Teljesen egyetértek, s - azt hiszem - valóban igyekszem a kavargatáson - ha nem is mindig megfelelően...

a rutin ellenében

Nagyszerű és hátborzongató.Tanmese amely egyetlen filozófiai cifrázat nélkül regél mélységesen mély emberi bölcsességről.
Kafka jut eszembe. Az "Átváltozás" is ugyanerről szól.Ha megengedjük,hogy az életünkön elhatalmasodjék a rutin,magunkat is elveszítjük,nem csak azokat,akik hozzánk legközelebb állnak.
Mit tenni ellene?Tornáztatni kell folytonosan,nem csak a testünket,a szellemünket,de a legmélyebb érzéseinket is,amelyek nagyon gyorsan leülepednek,ha megfeledkezünk a kavargatásukról...